A tolerancia határán

2009 szeptember 2. | Szerző: mezgaaladar |

Hihetetlennek tűnik, de csupán az a momentum, hogy elkezdtem árulni a lakásomat, olyan változásokat indított el bennem – na jó, csak a szívem legeslegmélyén, de észrevehetően -, hogy valamelyest megértést mutatok szélsőséges, Jobbikra szavazó honfitársaim iránt. Elmesélem:

Belvárosban, nagyon jó, központi helyen lakom. Fiatalság, nyüzsgés, trendiség, épülő-szépülő mindenféleség. A ház gangos, a lakás belső udvarra néz. Télen vettük meg anno, nagyon nyugisnak tűnt minden. Aztán eljött a tavasz, és előmerészkedtek a lakók is, akik között sok a roma család. Sosem zavart, peace & love, toleráns vagyok. Még azt sem éreztem soha nyomasztónak, hogy bőrszínemmel lassan már inkább a kisebbséghez tartozom. A lakók ugyanis gyorsan cserélődnek, öregek halnak meg, és a lakásokba nagyrészt romák költöznek. A környéken a lakások viszonylag drágák, legalább is a többi belvárosi kerülettel összehasonlítva. Én viszont azt látom, hogy ahányszor jövök haza a munkából, megy a terefere a gangra és udvarra kirakott kanapékon. Haverok vakarják a hasukat neccatlétában, az asszonyok egymásnak átüvöltve “beszélik” meg a napi eseményeket, a népes gyerekhad pedig magából kikelve, önfeledten hancúrozik, illetve felváltva visong és bömböl. Tehát nyilván minden aktív korú éjszaka dolgozik, ráadásul nagyon jól fizető állásokban – vontam le a píszí következtetést…

Azt is megfigyeltem, hogy van egy 150 kilós, öblös hangú, nagyothalló öregasszony, aki mintha mindenkinek a mamája lenne; egyfolytában ordenárén káromkodik, üvöltözik, és bömbölteti a tévéjét. Ilyenkor, nyári estéken, mikor a lakásokban melegebb van, mint a szabadban, meghitten összejön az egész pereputty és a gyanús külsejű haverok a mama lakása előtti folyosórészen, ahol zenét hallgatnak, vacsoráznak, veszekszenek / verekszenek, és persze mindezt konstans hangzavar közepette, a visszhangzó udvarban, kb. fél 12-ig. Hétvégente is a folyosón élik az életüket, a közös gangot lakásuk részének tekintve. Ha párszor kiszóltam nekik, annak se volt hosszútávú hatása, ráadásul előfordult már, hogy pórul járt az a lakó, aki jelezte nekik nemtetszését. (A szomszédhoz pl. kétszer betörtek tavaly egy hónapon belül, “gyanús” körülmények között – amit meg is énekeltem a blogban anno -, illetve a macskáján vezették le a feszültségüket.)

Mondom – és ez tényleg így van –, végtelenül toleráns és türelmes ember vagyok. Viszont látom, hogy Kistündért mindez nagyon zavarja, sőt, félelemmel tölti el. (Nagy vitáink vannak, amikor én ki akarok szólni a lármázóknak, ő viszont fél a “bosszújuktól”.) És mostanra én is azt érzem, hogy %?!*”!!&#@! Bakker, ennél többet érdemlünk, nem vagyok hajlandó tovább ilyen házban lakni! Alapból is fontolgattuk már a költözést, de a nyári közösségi élet hatalmas löketet adott ehhez.

Összegezve tehát:

Kénytelen vagyok én eladni az amúgy szuperjól felújított, nagyon jó helyen lévő, szeretett lakásomat, mert egy kisebbség (itt most valóban a számbeliségükre utalok) megkeseríti az életünket. És akkor itt jutott eszembe a bevezetőben említett, maximálisan ellenszenves csoportosulás, hogy bizony, ha egy masírozásukkor erre kanyarodtak volna az elmúlt évben, akkor most lehet, hogy csendesebb lenne a ház…? Naiv, és kicsit szégyellnivaló a kérdés, de nem tehetek róla, nagy mérgemben előjött.

Pláne olyankor dühöngök, ha éppen – mint az egy órája is történt – olyankor jön egy potenciális vevő megnézni a lakásomat, amikor a szimpatikus nylonotthonkás, hajcsavarós ill. susogós, neccatlétás, fukszos szomszédaim éppen egymással üvöltöznek, sivalkodnak, ordítva káromkodnak. És még az amúgy jófej szomszédom (ugyancsak 150 kilós, de ő bajszos jómunkásember) is pont akkor csoszog ki a gangra levegőzni egy szál XXL-es fecskében (!), borvirágos orral, mikor elbúcsúzom a lakással látszólag (legalább is addig a pillanatig) nagyon szimpatizáló érdeklődőtől. És ez az eset nem volt egyedi az elmúlt hetekben.

Ehhh…